„Mindig jobban érdekelt a kiszolgáltatott embernek a problémája. Nemcsak azért, mert ha közel megyek és megtisztel azzal, hogy elmondja… és elmondja azt, amit legszívesebben elfelejteni szeretne. Azt én kellő tisztelettel adom tovább a nézőnek vagy a hallgatónak. De soha nem vettem magamnak azt a bátorságot, hogy bármi fajta ítélet szülessen meg bennem. Egyetlen igazságot szűrtem le, hogy empátiásnak kötelező lennék. De az empátia és a szimpátia között nem mindig van egyenlőségjel. Tehát én egy börtönben levő gyilkost megérthetek, hogy miért tette, de attól még nem rokonszenves a cselekedete.”
„…és egyetlen egy dolog volt, amit leszűrtem, hogy a bűn unalmas. Egyszerűen unalmas. … Amikor bementem Kalocsára, egészen fantasztikus volt, mert végig, amerre mész a folyosón, kalocsai hímzéssel vannak a függönyök. És amikor szabadultak a nők, a többi folytatta … tehát nekem a pokolra vezető útnak bizonyos szakasza kalocsai hímzéssel van kihímezve. … Nagyon érdekes volt, amikor bementem…megnézni egy zárka életét. Hogy ki az, aki ott dominál, ki az, aki cselédkedik. Ettem azokból a szörnyűséges börtönsüteményekből…”
„a másik az, hogy borzasztóan érdekel, amit mondtak. Mindig csak annyit kérdeztem bele, amivel tovább ment a riportnak a fonala. És még egyet tanultam meg, és nagyon korán tanultam meg és a magam hibájából… ne csinálunk magunknak dicsőséget a másik fájdalmából. Soha többet velem elő nem fordulhatott az, hogy a szerkesztői becsületem ne győzött volna a kísértésen.”
Moldova Ágnes szerkesztővel, dokumentumfilm készítővel még 2010 elején beszélgettünk, egyebek mellett arról, hogy a bűn unalmas és hogy dokumentumfilm készítés közben miképpen jelentkeznek kísértések, és hogyan lehet tartani a szerkesztői becsületet.