„Nagyon magas és nagyon alacsony. Attól függ, hogy milyen szempontból nézzük. A kilencvenhetetes törvénynél nem dőlt hátra senki. Vagy legalábbis remélem, hogy nem dőlt hátra senki. Az a meglehetősen akkor radikálisnak tűnő szemlélet, amit abban meghatároztunk, nem mindenkinek volt ínyére. Tehát ez nem volt ilyen értelemben egy konszenzusos törvény, hanem mi, akik radikálisabbak voltunk, vagy úgy gondoltuk, hogy sokkal távlatosabbnak kell lenni a törvénynek, mint hogy egy picit javítsa a fennálló helyzetet. Nekünk elég vérmes reményeink voltak és a mai eszem szerint azt is gondolom, hogy nagyon sok mindenkit elijesztettünk azzal, hogy hihetetlenül nagy léptekkel akartunk haladni. Azt gondolom, hogy részben pozitív részben negatív szerepet játszottam egyfelől, mert nagyon sok mindent hoztunk, sokad magammal, ami új volt és a nemzetközi gyakorlatban bevált, másrészt nem vettük figyelembe, és ez nagyon fontos gyermekvédelmi szempontból is a gyerekekkel és a családokkal való munkában is, nem vettük figyelemben, hogy azok a szakemberek, döntéshozók, az a környezet, amiben ezt megvalósítjuk, nem értek még ehhez oda. Ez nem az ő hibájuk, hanem a rendszernek nagy volt a nehézkedése, és lényegesen nagyobb a tehetetlensége. És rengeteg érdeket sértettünk meg. Én akkor azt gondoltam – sokadmagammal mondom, nem egyedül persze -, hogy hát majd mindenki be fogja látni, hogy a gyerekeknek ez az érdeke. És akkor a saját érdekeit vagy az intézmény érdekeket félre teszi.”
Mekkora az ingerküszöb a gyermekvédelemben? Herczog Máriával még 2017. áprilisában a Civil Rádióban beszélgettünk.