A „Február Harmadika Munkacsoport” 2020. évi országos adatfelvétele szerint a válaszadó hétezer hajléktalan ember közül minden ötödik ember a gyerekkorát részben vagy egészen állami gondozásban töltötte. Általában nem közvetlenül, hanem változatos nem-hajléktalan periódusokat követően válnak hajléktalanná a volt állami gondozottak. Az állami gondozotti háttér – a hajléktalan élethelyzeten belül is – további súlyos hátrányokkal kapcsolódik össze: a többiekhez képest alacsonyabban iskolázottak, igen magas a pszichiátriai betegek és a romák aránya a körükben, munkaerőpiaci pozíciójuk lényegesen rosszabb (igen sokan kukázásból, koldulásból élnek), így jövedelmük is alacsonyabb a többiekénél. Gyakrabban kerülnek összeütközésbe a rendfenntartó szervezetekkel. A korábbról hozott hátrányok egyértelműen tovább élnek a hajléktalanság körülményei között is.
„Van egy állami rendszer, amit úgy hívnak, hogy gyermekvédelem, ami igazából a szakellátás szintjén arról szól, hogy fiatalokat, gyerekeket, kisebbeket és nagyobbakat, mert otthon baj van, kiemeli az állam és valamilyen módon, valamilyen gondoskodásba rakja. Sok esetben nevelőszülőhöz vagy éppen intézménybe. Az a fontos, hogy az ő sorsuk mennyire hasonló lehet azoknak a gyerekeknek az életéhez, akik normális családban élnek. És ha azt olvasom, hogy az állami gondozottak jobb eséllyel kerülnek az utcára, akkor valószínűleg diszfunkcióról is lehet szó.”
Azt találtuk, hogy az állami gondozásból nem vezet egyenes út a hajléktalanságba, azonban az igen alacsony iskolázottság, a biztonságos érzelmi és anyagi háttér teljes hiánya, a sokszor sérült lelki és pszichés állapot, valamint az etnikai hovatartozás hátrányai végül is, ha kerülő úton is, de igen gyakran mégiscsak a hajléktalanságba vezetnek. Azok a hátrányok, melyek gyerekkorban az állami gondozásba vételt megalapozhatták, a család dezintegrációja, a traumák és abúzusok, a nyomor és az etnikai diszkrimináció, az ezekkel együtt járó lelki sérülések és biztonsághiányok, igen sok azonosságot mutatnak azokkal a hátrányokkal, melyek a hajléktalansághoz is vezetnek (akár állami gondozotti előélet nélkül is). A kérdés valójában úgy is föltehető lenne, hogy vajon az állami gondozásba vétel eléri-e azt a célját, hogy mindezen hátrányokat akár csak részben korrigálja, jobb sorsot biztosítva ezzel az érintetteknek.
Elemzésünk alapján meg kellett állapítanunk, hogy a hajléktalan élethelyzeten belül is tovább gyűrűznek az említett hátrányok, a valaha volt állami gondozottak – minden általunk vizsgált dimenzióban – a hajléktalan emberek sokezres tömegén belül is hátrányokat szenvednek.
Végül annyi reflexiót még hozzáfűznénk, hogy elemzésünket semmilyen prekoncepció nem vezérelte. Azt magunk is tudtuk, hogy az állami gondozotti lét a legkülönfélébb hátrányokkal párosul. Ezzel együtt meglepő volt számunkra, hogy a – nem ilyen kutatási céllal megvalósuló – országos hajléktalan adatfelvételek minden dimenziója is ebbe az irányba mutat, a korábbról hozott hátrányok jelenlétét és hatását még e lakhatási és egzisztenciális peremhelyzeten belül is egyértelműen alátámasztja.
GYŐRI PÉTERREL 2021. augusztus végén a Civil Rádióban a Február Harmadika Munkacsoport felmérése alapján készült tanulmány következtetéseiről beszélgettünk.