Én tizennyolc éves koromtól huszonhat éves koromig aktív szerhasználó voltam. Részt vettem egy kilenc hónapos drogterápiás kezelésen. Ott akkor leálltam. És utána választottam a segítő pályát, mint hivatást. Utána szociális munkás lettem. Tehát az alapvégzettségem az szociális munkás. És egy évre rá, nem, most már két éve vagyok intervencionista. De mi is ez? Tulajdonképpen egy speciális szakterülete az addiktológiai ellátásnak. Ez lényegében azt jelenti, hogy intervencionalistaként az a feladatom, hogy segítsem a családokat abban, hogy a kezelés gondolatát elutasító szerettüket kezelésbe juttassák.”
„Fontos az, amit mondasz, hogy fontolgatnak. Ők érzik, hogy az, amiben vannak, az nem jó. De a környezet sokkal előbb szeretné már azt, hogy ők kimondják, igen, függő vagyok, és igen, vállalom a kezelést. Ez általában nem következik be. Az intervencionalistának az a feladata, hogy a család bevonásával ezt a folyamatot szakszerűen menedzselje, felgyorsítsa. Hogy el tudjuk érni, hogy a függő vállalja a kezelést.”
„Aki egy olyan családban nőtt fel, ahol a szülei rendszeresen használtak (alkoholt, szereket), ott nagyon markánsan megjelenik a problémáknak a tabusítása. Nem lehet beszélni semmiről. Minden titok. Mindent el kell hallgatni. Tehát van egy énvédő mechanizmus, hogy igazában nincs is gond. És ezek a gyermekek aztán úgy nőnek fel, hogy ezt tovább viszik a felnőtt életükbe is. Tehát tulajdonképpen a saját, belső működésmódjukra, problémákra nem látnak rá. Ez úgy el van falazva. Mert nekem a látszatot kell tartanom. És ugye ez például akadályozhatja azt, hogy én észrevegyem, hogy most egyébként az utóbbi napokban nagyon megszégyenültem. Úgy érzem, hogy kiszolgáltattam magamat valakinek. Ugye ez nem tudatosult bennem. Ő csak azt érzi, hogy három nappal később ihatnékja van. És azt mondom, hogy hát igazában nem történt semmi. Mert azt nem látja, nem akarja látni, hogy megalázták a munkahelyén.”
Gyerekek a függő családban címmel Dudits Dénessel a Civil Rádióban a 2019. október elején beszélgettünk.