„Egy héten háromszor vagyok, délután kettőtől öt-hat óráig. Ott vagyok, de szükségük is van a gyerekeknek rám. Nekem meg őrájuk van szükségem. Mert nagyon sok szeretetet kapok tőlük. Erőt tudnak adni, hogy a mindennapokat tovább tudjam vinni.”
„Bemegyek az Erdélyi iskolába, olyan sok rosszat mondanak róla. De tényleg ez a hír járta. Én meg fogom magam, és ha ott vannak igazi, elesett gyerekek. Itt ugye nekem a származás az nem nagyon működött, mert énnekem mindegy milyen gyerek. Gyerek kész. Soha nem néztem, hogy vajon ez (a gyerek) cigány, vele különlegesen bánok, mert én is az vagyok. Vagy ez a magyar gyerek… Nem, itt minden gyerek egyforma számomra.”
„Vannak olyan gyerekek, például olyan suhancok, tizenkét évesek, akiknél teljes mértékben vagy valamit megtanultak, vagy tehát olyat a felnőttektől, vagy mit tudom én, barátoktól tanultak, amit nem kellene nekik csinálni. És ugye ez a suhancosságban benne van, hogy semmit nem néznek, öntörvényűek, tehát minden megy úgy, ahogy ők akarják. De. Nem tudom, érdekes módon, én hetedik éve vagyok itt velük, de ha én szólok a legrosszabbnak is, hogy gyere ide, és szépen szólok neki, akkor szépen válaszol. Megáll. Tessék Rozi néni. És megteszi a dolgaikat. Vannak olyan gyerekek is, akik magukba zárkóznak, nem szólalnak meg. Ott is lehet valami lelki trauma.”
Csámpai Rozi festőművésznő – amikor csak teheti, gyerekekkel foglalkozik. Vele 2011. november elején a Civil Rádióban beszélgettünk.