„El tudod dönteni, hogy mikor mondanak neked igazat? – Jó a nyitó kérdés, azt gondolom. Vagyok olyan bátor és önhitt, azt hiszem, azt merem hinni, hogy döntően el tudom dönteni, hogy ki az, aki igazat mond és ki az, aki éppen megpróbál egy kicsit megvezetni. De, ez, szerintem, azért nem egy egyszerű műfaj. – Nem is vagy annyira határozott, mint amilyen szoktál. … – Ez egyáltalán szubjektív kérdés, most én el tudom dönteni, hogy ki mond igazat, meg ki nem. Ez egy talán emberismerettől is függő dolog. – Attól függ? – Én azt gondolom, hogy emberismerettől, nyilván tapasztalattól …és hát nem is tudom… a minket körülvevő világtól? Sok tényezős azért ez a történet. – Tulajdonképpen ez a mi vizsgánk, mindenkinek a vizsgája tulajdonképpen, hogy a körötte elhangzó ismereteket, információkat vagy akár a saját magáét, amit mond, az, ugye, meg kell felelnie valaminek. És az, nem biztos, hogy az mindig az igazság. Tehát nekem mindig az az érzésem, hogy tulajdonképpen a kommunikációknak nem mindig igazság a legfontosabb lényege, sok esetben, a mások orientálása? – Sőt oly annyira nem, hogy volt múltkor éppen egy tanulmány erről, ami arról szólt, hogy ha egy hazugságot nagyon-nagyon sokszor hallunk, akkor tökéletesen magunkévá tudjuk tenni. Mint hogy a másodlagos szűrők nem működnek. Tehát az elsődleges szűrőn keresztül az agy – állítólag, tehát én ehhez nem értek, mert én nem vagyok sem biológus, sem pszichológus – úgy működik, hogy a kapott információt először igaznak hiszed el, utána el kezded szűrni. A már meglévő ismereteken keresztül. Viszont akinél ez a szűrési folyamat nem történik meg, vagy kevéssé történik meg, vagy tulajdonképpen az embert hosszas trenírozás folytán leszoktatják arról, hogy szűrjön, egyszerűbb benyelni bizonyos mondatokat, igazságokat, szavakat, mintsem hogy végig futtatni egy olyan programon, ami már meglévő tapasztalatokból dolgozik, ami a saját személyiségeden át kell, hogy fusson, ami a környezeted tükrein át kell, hogy fusson. Azt gondolom, hogy attól is függ, hogy egy ember hány külső tükörrel dolgozik. – És ilyenkor a szavakat figyeled, vagy pedig azt, aki azt mondja? Mert ugye az sem mindegy, hogy ki mondja. Mert van, akinek én hiszek, és van, akinek nem hiszek. – A nyelvtan is azt mondja, hogy a beszélő szándéka szerint. Tehát a beszélő szándéka szerint a beszélőnek a beszéde az egy másodlagos dolog. Tehát az első dolog, amit észlelünk, az feltétlenül a szeme, a metakommunikációja. Tehát igazából az egy másodlagos szűrés, hogyha a tartalomra kezdesz el koncentrálni. Ezt ugye a pszichológiai vizsgálatok azért nagyon szépen igazolták, hogy másodpercek tört része alatt eldöntöd azt, hogy ki az, aki szimpatikus, ki az, aki antipatikus. Tehát leveszel egy képet. De ugyanúgy… és ezek ugye nem a közlésekből fakadnak. Az már egy rárakódott réteg. Tehát a beszéd nyilvánvalóan nagyon sok mindenben segít. És az emberek nagyon szeretnek beszélni. Mert ugye ez a kurkászásnak egy formája, hogy ismerkedjünk, hallgassunk. Csak nagyon sokszor, és múltkor olvastam éppen, … nem is tudom, kitől volt ez az idézet, hogy azért is célszerű ugye meghallgatni másokat, mert azt már úgyis tudjuk, mi mit gondolunk, mit akarunk mondani. Egyszerűen a másik közlése valami újdonságként fog szolgálni számunkra. Azok az emberek, akik ezekre az újdonságokra nem kíváncsiak, hanem beszorulnak tulajdonképpen abba a világba, amit saját maguk szeretnek, megalkottak, biztonságot ad…”
Dr. Sárik Eszterrel a Civil Rádióban még 2017. április közepén arról beszélgetünk, hogy mikor és hogyan lesz igaz a beszéd.